Olyan a munkahelyed, mint egy fogorvosi kezelés: Ki kell bírni! (?)

Mondatok, amiket magadról mondasz és amik megakadályozzák, hogy megbecsült és egyenrangú személyként legyél jelen a munkahelyeden: 

Úgyse fog változni semmi.

Vele semmi értelme nincs beszélni.

Úgyis én húzom a rövidebbet.

Itt még senki nem ért el semmit azzal, hogy szólt.

Az én szavam semmit nem ér.

Nem én fogom megváltoztatni a dolgokat.

Azért nem mondok fel, mert nem akarok megint beilleszkedni valahová.

Máshol se jobb.

Én már kibírom ezt a 2-3-5… évet.

Mindig is így volt, ez már így marad. 

Rövid pályafutásom során elég sokszor hallottam már a fenti mondatokat.

Több összetevős ez az állapot, nem ítélek el senkit, aki úgy érzi, hogy tehetetlen. A bizalmamat a szupervíziós eszközrendszer adja, hogy van remény a változásra.

Sokszor eszembe jut a Szózat egyik ikonikus sora. Lehet, hogy nekünk tényleg ez adatott? „ Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell..” 

Izgalmas tapasztalás a generációk közti különbség ebben a kérdésben is. A fiatalok már kevésbé hozzák ezeket a mintázatokat, természetesen azért rájuk is hat a szervezeti kultúra.

Nem vitatom, olykor van, hogy negatív következménye van a konstruktív önérvényesítésnek is, amire én mindig azt mondom, hogy az is egy üzenet és gondolkodásra kell, hogy ösztönözzön. Megfelelően kommunikáltam? Jó helyen vagyok én itt? Ilyen munkahelyet érdemlek? Ilyen bánásmód jár nekem?

S vannak azok a szupervizáltak, akik nézőpontot tudtak már váltani, akik kiláttak a hiedelemrendszerükből és bátrak voltak jelzéseket tenni, érdeket érvényesíteni. 

Akik rájöttek, fontosak saját maguknak annyira, hogy tegyenek azért, hogy jobban érezzék magukat. 

A szupervízió segítette őket megfogalmazni a szükségletüket és megerősödni abban, hogy ki tudjanak állni saját magukért.

Halkan súgom csak, eddig még senkinél nem volt negatív következménye annak, hogy egy munkavállaló őszintén, konstruktívan el merte mondani az érzéseit és a szükségleteit. 

Nem mondom, hogy minden esetben változás történt rendszer szinten, viszont egyéni szinten hatalmas elmozdulások szökkentek szárba.

Megélni azt, hogy ki merek állni magamért, hogy el tudom mondani mire van szükségem, hogy jelezni tudom, ha valami sok, vagy kevés - egy óriási lépés. Erőt ad, hogy nem vagyok áldozat, felelősséget ad, hogy a saját jól-létem érdekében lépéseket kell tennem.

Az én véleményem az, hogy kibírni egy hosszú meetinget, egy vezetői kiselőadást vagy egy értetlenkedő ügyfelet kell. 

Elnyomást, agressziót, érvénytelenítést vagy ignorálást senkinek nem kell kibírnia egy munkahelyen sem.

Végül szinte mindig rájövünk, a fogorvoshoz is csak elindulni nehéz. A fájdalom múlandó, az eredmény pedig általában kárpótol minden kellemetlen pillanatért.

Önmagunkért tenni, önmagunkat szeretni. Megtenni az első lépéseket. Ez a valódi feladat.

S feltenni a kérdést: Mi a legrosszabb, ami történhet? :)