Gyógyír a munkahelyi sebekre - a szupervízió

 A napokban egy kedves kollégámmal beszélgettem munkahelyen megélt nehézségekről, amire az volt az egyik mondata, nem pontosan idézve: Anett, Te jó sok sebet kaptál már ott. 

Biztosan az olvasók között is akad olyan, aki ha egy kicsit számot vet az elmúlt évek, évtizedek munkaélményein, akkor a sok öröm és kiteljesedés mellett talál néhány nehezebb, megoldhatatlannak tűnő helyzetet is, amit ha más nem, az idő mára valahogy elrendezett. 

Nem vitatkoztam a kollégával, hisz tényleg van bőven nehéz megélésem és csalódásom, viszont ezekről ma már különösebb érzelemkilengés nélkül tudok megosztani, beszélni.   A nehézségek persze nem kerülnek el továbbra sem. Inkább megoldási stratégiáim lettek stabilabbak. 

Ennek a stabilitásnak az egyik fő tartóoszlopa, ami miatt mára jobban tudom kezelni a munkahelyi kihívásokat és nehézségeket az az önismereti munka, abból is leginkább a  saját szupervíziós folyamataim. Mert én is voltam és vagyok is szupervizált (kliens).   

A képzést megelőzően 120 óra pszichodráma és 15 óra egyéni szupervíziós önismereti munkában vettem részt. A képzésben még 18 óra egyéni és kb. 64 óra csoportos szupervíziós megélésem volt. Azóta is egyéni és team folyamatokban is részt veszek időről-időre. 

Az elmúlt évek tapasztalati alapján talán bátran mondhatom, hogy megéreztem milyen a „másik oldalon” ülni. 

Szupervíziós témáim voltak többek között: 

  • a munkahelyi struktúrával szembeni elégedetlenség (ez múlhatatlannak tűnik : ) )
  • közvetlen kollégával/beosztottammal való nézeteltérések
  • munkahelyi feladataimmal való kapcsolatom
  • csoportvezetői minőségemmel kapcsolatos dilemmák
  • vezetőimmel való kommunikációs nehézségeim
  • segítő szindróma
  • magabiztos megnyilvánulás mások előtt
  • a munkahelyi konfliktusok felvállalásának nehézségei

Minden témánál a legfontosabb kérdés, hogy én hogyan és min tudok változtatni, hogy a felmerült nehézségemben új irányt vagy megoldásokat találjak. Természetesen jó nagy önérzettel ellátott emberként én is tudtam sorolni, hogy másoknak mit és hogyan kellene jobban csinálnia, de idő közben rájöttem, hogy nekem egy valakire van valódi hatásom, saját magamra. 

Jó néhány óra önismereti munka hatására elkezdtem ráérezni, hogy mégiscsak én leszek a saját problémáim megoldásának legnagyobb szakértője. Nagyon kell hozzá a szakember, jelen esetben a szupervizor, aki objektív, akinek megvan a megfelelő eszköztára, hogy közelebb juttasson magamhoz és az erőforrásaimhoz. 

Természetesen nem lettem Buddha se tökéletes megoldóember, hisz az önismereti munka élethosszig tartó tevékenység, egy mindennapos utazás. 

Én úgy jártam szupervízióba, hogy a két ülés között reflexiós levelet kellett írnom a szupervizoromnak. Ez arról szól, hogy egy 60 perces alkalom után néhány nappal kicsit átgondolom, hogy mi volt a téma, miről beszélgettünk, hol tartok benne most, lett e újabb felismerésem. Saját ügyfeleimet még nem nagyon sikerült erre rávennem.. : ) Pedig nem nekem írják, hanem maguknak. Mert a legtöbb valódi felismerés a két találkozás között születik és ha ezt még le is írod, akkor bizonyára jobban rögzül. Megosztok most 2 ilyen refelxiós írást, amiket már évekkel ezelőtt írtam, de talán visszaadja, hogy miként hatott rám, merre vitt egy-egy szupervíziós alkalom.

Egyéni szupervíziós ülés után néhány nappal

Jóval nehezebb téma ez nekem, mint amiről a keret kérdése, vagy amiről a hétfői alkalom szólt. Hogyan érzik magukat mások, ha én szabom meg számukra a kereteket? Kell-e nekem azzal foglalkozni, hogy mások hogy érzik magukat, attól, amit én mondok, amit én csinálok? Nyilván kell, de milyen mértékben? Mennyi az én felelősségem, mennyi a közös felelősség. Hogyan hat rám, ha valaki nem úgy reagál, ahogy én azt elképzelem/szeretném? Ez a „félelem” tart a keretemben legfőképpen talán.Nem is feltétlen az én kereteimről van itt szó, hanem arról, hogy én másoknak hogyan tudok keretet adni és az hogyan hat rám. Ezen még azt hiszem, hogy kell egy pár kört elmélkednem. 

Team szupervíziós reflexiós levél részlet 2021-ből.

Tetszett, hogy közösen gondolkodtunk, ahogy a kérdéseinket feszegettük. Jól esett végiggondolni azt, hogy mit jelent számomra a szakmám, mit tudok róla elmondani és mi feszít ténylegesen ezzel kapcsolatban.Izgalmas megélni, hogy mennyiféleképpen lehet segíteni és arról beszélgetni, hogy lehet-e rosszul segíteni. Egészen felemás dolog, mert ha segítek, azt már nem lehet szerintem annyira rossz dolog, maximum árnyalataiban lehet más.Enyém lett a diplomáciával kapcsolatos gondolat is. Ezt annyi helyzetben kell gyakorolni és megpróbálni jól becélozni azt, hogy ez semmiképpen se legyen őszintétlenség, maradjon meg a tartalom. Azt mondjam, amit gondolok, de úgy, ahogyan ezt ott és akkor szabad. Ez is azért jó dolog, mert nem csak a szupervízióban van helye, lehet gyakorolni sok más területen is. Ebben azért van még mit fejlődni, bár az évek talán hoznak valamiféle bölcsességet a kommunikációmba. Ami nagyon megérintett az a sokféleség, amivel küzdünk egy-egy helyzet kapcsán. Nagyon sok kapcsoló van bennünk, amik fel-le kapcsolódnak egy-egy impulzus hatására és hatalmas munka rájönni, hogy melyik kapcsoló mitől kapcsol fel és megpróbálni ezt a saját irányításunk alá helyezni – ez lehet az önismeret. (?!) :) 

Kérdések, dilemmák, új ötletek, próbálkozások, újabb kérdések.. Ezek az utak nem sokszor hoznak gyors eredményt, de ilyen mértékben megdolgozva valami nagyon minőségi változást ígérnek. Ha beleteszed az időt, az energiát és legfőképpen beleteszed magad. 

Nos, többek között így gyógyulgatnak az én munkahelyi sebeim. 

Szembenézéssel, több ezer kérdéssel, néhány válasszal, a szupervizoraim értő figyelmével és segítő kérdéseivel vagy a csoporttársaim szeretettel teli, biztonságos köreiben. 

Mára a legtöbb múltbeli nehézségre úgy tudok gondolni, hogy azokat megdolgozva lettem magabiztosabb, bátrabb és sokkal őszintébb másokkal és legfőképpen saját magammal.